Lyukóbánya 66 éve (1938-2004)
Lyukóbánya helye a borsodi szénmedencében, földtani jellemzői
A közigazgatásilag Miskolc városhoz tartozó bánya a kelet-borsodi miocén korú szénmedence legdélibb elhelyezkedésű bányaüzeme. Területének felszíne dombos, két jelentősebb völggyel: Lyukóvölgy és Pereces völgy. A tájat e két völgy mellékvölgyei tagolják kisebb-nagyobb egységekre. Északon az Egres völgy, nyugaton az Egres patak völgye a határ. A terület legmagasabb pontja a 379 m tszf. magasságú ún. Kutyaakasztó hegy, legmélyebb pontja pedig a Lyukóvölgy 210 m tszf. magasságával.
A bányaüzem területén öt széntelep fejlődött ki, az ötödik nem műrevaló vastagságban. így bányatelket csak négy telepre fektettek 1963-ban. AIV, ún. Adriány telep (Adriány János selmeci akadémiai bányaművelés-tani professzorról elnevezve, aki átfogó vizsgálatokat végzett a borsodi barnaszéntelepek elhelyezkedéséről) 25-30 méterre helyezkedik el az V telep felett, vastagsága 2,0-2,8 méter, fűtőértéke átlagosan 12 000 kJ/kg. E telep felett 80 méterre van a IH/a kísérőtelep, melynek vastagsága csupán 0,3-0,5 méter, felette 10 méterre pedig a 0,4-0,6 m vastag HL telep. Bányaművelés szempontjából mindkét telep jelentéktelen. A HL telep feletti 15 m vastag aleurit és 6-8 m-es tufás homok után következik az 1,1-1,6 m vastag H., ún. Wiesner telep (Wiesner bányaigazgatóról elnevezve). A függőleges aknákból ezt a telepet is megnyitották, de gyenge minősége miatt végül soha nem művelték. E fölött mintegy 75-80 méter magasságban helyezkedik el a 0,9-1,2 méter vastagságú L, ún. Mátyás telep, melyet 1964-ig műveltek.
A terület tektonikailag közepesen zavart, kisebb-nagyobb vetődések és hullámzások a széntelepben az egész területen megtalálhatók. A telepek 3-4°-os dőlése K-DK irányú. A vetők fő iránya É-ÉK, D-DNy-i. Valamennyi ismert vető húzott, csapásvonala szeszélyesen változik. A Ny-i oldalon kanyarodnak, itt számuk is jelentősen több. Elvetési magasságuk eléri a 15-20 métert is.
A bánya területén a Bükk hegység nagy tömegű mészköveinek ellenére sem volt karsztvízveszély, de a széntelepes rétegcsoportban található homokos összlet víztartalma többször jelentett problémát. A leginkább művelt IV telep felett (a takaróréteg vastagság 180-380 m közötti) 20-30 m vastagságban jó vízzáró, agyagos képződmény fejlődött ki. E felett helyezkedik el a jelentősebb vízkészlettel rendelkező, nagy vastagságú finom homok, amely azonban a telep fejtéseit - megfelelő elővíztelenítés után - ritkán zavarta. A telep feküjét képező tufigén és homokos agyag szintén tartalmaz vizet kisebb mennyiségben, ezért talpduzzadásra hajlamos.
A bányászat kezdetei Miskolc környékén
A Miskolc környéki szénbányászat kezdetei a XVTU. századig nyúlnak vissza. A diósgyőri szénbányák a diósgyőri koronauradalom területén helyezkedtek el, s az uradalom fennhatósága alá tartoztak. 1763-ban, Mária Terézia bányászati kutatásokra kiadott rendelkezéseinek hatására, Diósgyőrben és közvetlen környékén megindultak a szénkutatások. Ezekről a korabeli bányakönyvek szűkszavú bejegyzései tanúskodnak. 1767. szeptember 30-án Schőner Xavér Ferenc, a szomolnoki bányafelügyelőség segédtisztje, szerzett jogosítványt a Diósgyőrtől fél óra járásra talált szén kitermelésére. A szénbányászat fejlődésére utal a diósgyőri koronauradalom 1810. évi előterjesztése, melyben Fazola Frigyes gyárigazgató azt kéri a magyar kamarától, hogy a helybeli erdőben a vashámor részére kőszenet bányászhasson. Erre azért volt szükség, hogy a napóleoni háborúk idején fennálló kontinentális zárlat idején az angol acélbehozatal pótlására megindított cementacélgyártás a faszén helyett kőszenet használhasson a finomításhoz.
A kísérletektől a tényleges szénfelhasználásig azonban hosszú út vezetett. A bányászat csak 1830 körül indult meg, sőt a tervszerű feltárás csak 1858-ban. A terület széntelepeinek kedvező települési viszonyai lehetővé tették, hogy a szénkibúvásokból indított tárók néhány méter után elérjék a telepet, így minden különösebb műszaki követelmény nélkül kezdhették el a szén fejtését. Pereces völgyben az I. (Mátyás) telep kibúvásain jött létre a Franciska, az Alsó- Középső- és Felső-Mátyás bánya, majd az Alsó- és Felső-János bánya. A Pálinkás völgyben talált kibúvásokból indult meg a II. (Wiesner) telep feltárása. A termelés gyors növekedését az 1867-es kiegyezés után a vasútépítés fellendülése és az új diósgyőri vasgyár létesítése indította meg. A Pénzügyminisztérium 1868. február 5-én kiadott utasítása Ivacskovics Mátyás bányaigazgatót bízta meg a feltárások gyorsításával. A szénbányászat fejlesztése mellett olyan szaktekintélyek is állást foglaltak, mint Pech Antal. A gyengébb minőségű L-H. telepi szenek fejtése során a figyelem mindinkább a mélyebben fekvő, vastagabb, jobb minőségű IV (Adriány) telep feltárása felé fordult.
A szénigény 1880-tól erőteljesen fokozódott, a termelés a IV telep feltárására kihajtott Adriány és Frigyes tárókra összpontosult. Miután ezek nem tudták az igényeket kielégíteni, 1882-ben megkezdték a Baross akna mélyítését, mely a terület legjelentősebb bányájává fejlődött. Bár az akna termelése a századfordulón meghaladta a 300 kt/évet, a gyár növekvő szénszükségletét még ez sem tudta biztosítani. A szénigény kielégítésére a Radostyán határában elhelyezkedő szénterület előkészítést szorgalmazták. A szénterület kiaknázásának terve az 1920-as években kapott újabb lendületet, míg 1929-ben merült fel első ízben a vasgyártól a radostyáni aknához a Lyukóvölgyön át vezető vasút „Lyukó-megállója" közelében egy új iker-akna létesítésének terve. Az aknák telepítésére Hibbei Hosztyák Albert diósgyőri bányaigazgató 1937-ben készítette el a terveket. Végül 1938 októberében kezdték meg a tervezett bánya lejtősaknájának hajtását, a függőleges aknák mélyítési munkálataihoz szükséges szén helybeni biztosítására. A lyukóbányai szénbányászat kezdetének ezt az időpontot tekintjük.
Lyukóbánya kezdő évei
Az ún. Mátyás lejtősaknát eredetileg az I. és II. telepek feltárására tervezték, ám az I. telep alatti vízdús homokréteg, majd a II. világháborús nehézségek miatt az aknamélyítést 1944 nyarán leállították. így a lejtősaknán át csak az I. telepet fejtették az 1950-60-as években, 100-200 t/nap termeléssel. 1942-64 között közel 1 millió tonnát hoztak a felszínre a vékony Mátyás telepi szénből. 1964 végén a termelést gazdaságtalansága miatt leállították, de csak 1968-ban született döntés a végleges bezárásról.
A 300 méter mélyen lévő Adriány (IV) telepet két, egymástól 50 m-re telepített függőleges aknával tárták fel. Az aknák mélyítését 1939-ben kezdték meg, melyet Magyarországon elsőként, Európában másodikként - a Heinrich, Fröchlich és Klüpfel cég által kifejlesztett eljárással és berendezésekkel - fagyasztásos módszerrel végeztek el a vízdús homokrétegekben. A falazás tüb-bingek nélkül, téglából, szigetelt eljárással készült. Elsősorban az akna tartósságát kívánták biztosítani, a vízelzárás tökéletes megoldása másodlagos körülmény volt. Az 5 m átmérőjű mai kasos akna teljes fagyasztással 3 év alatt, a 3,8 m átmérőjű szkip akna szakaszos fagyasztással a háború miatt csak 6 év alatt, 1948 októberére készült el.
Fontosabb
Fontosabb beruházások, a nagyüzemmé fejlődés állomásai
Lyukóbánya fejlesztésére - napi 2000 t széntermelést alapul véve - már 1948-49-ben tervek készültek. A termelés 1950-ben indult meg hagyományos kézi technológiával, pillér- és kamrafejtésekben. A széntelep 2,0-2,6 méter vastag, fűtőértéke 10-15 MJ/kg volt. A legnagyobb gondot a fejtési vágatokban fellépő nyomás miatt a fa biztosítású vágatok fenntartása jelentette. Hosszú ideig a kitűzött terv irreálisnak bizonyult, az akna annak csak kis hányadát tudta teljesíteni. Egyrészt a szállító szkip akna berendezése és felszerelése csak 1956-ban készült el, másrészt osztályozóra lett volna szükség, amelynek helyéről éveken át nem született döntés.
A lyukói aknákat a vasgyártól - a Lyukó völgyön át - a radostyáni aknáig vezető, keskeny nyomtávú vasút mellé telepítették annak érdekében, hogy a termelvény elszállítása az eredetileg a nagy teljesítményű villamos vontatásra és két vágányra tervezett Pereces-Diósgyőr vasgyári vasúton keresztül legyen lebonyolítható. Az elképzelés megvalósítására Pereces-Lyukó között 1886 méter hosszban alagutat építettek, melyet 1954. május 20-án adtak át a forgalomnak. Az alagúti szénszállítás azonban nem volt hosszú életű, 1960-ban a forgalmat leállították, mert az alagút mintegy 40 méteres szakaszán kőzetmozgás és szelvényszűkülés volt észlelhető. Hosszan tartó vita után 1967-ben végleg megszűnt az alagúton keresztüli szénszállítás.
A diósgyőri vasgyártás az 1950-es évek végén csökkentette barnaszén igényét, viszont ezzel egy időben megnőtt a borsodi iparvidék energetikai szénigénye. A piac változásához alkalmazkodva ezért Lyukóbányától ÉNy-i irányban 7,6 km hosszú függőkötélpályát építettek, amely a kondói Harica aknánál meglévő 7 km-es berentei pályához kapcsolódva lehetővé tette a lyukói szén berentei központi osztályozóra történő szállítását, és innen feladását a berentei erőműre.
Közben, az 1950-es évek közepére a lyukói feltárások megközelítették az 1924-25-ben betömedékelt perecesi Újakna víz alatt álló műveleteit. A bánya kapacitásának növelése, légellátásának, anyag- és személyszállításának javítása érdekében elhatározták, hogy a terület víztelenítése után a 218 m hosszú aknát újranyitják, és bekapcsolják a lyukói vágathálózatba. A munkák 1955-58 között zajlottak, és ez az akna egészen a bezárásig Lyukóbánya kihúzó légaknájaként üzemelt, a külszínen elhelyezett főszellőztetővel.
Az 1964-ben megindult U. telepi főfeltáró munkák két év múlva leálltak (az aknák környéki vágatok készültek el), mert bizonyítást nyert, hogy gazdaságosabb a fejlesztéseket a IV telepben megvalósítani. Évekkel később itt építették ki az üzemet és környékét, a bányabezárásig ellátó ivóvíz-szolgáltatás berendezéseit.
Lyukóbánya nagyüzemmé fejlesztése az 1960-as években kezdődött el. Az addig átlagosan napi 100 tonnát termelő bánya 1964-ben lépte át először az 1000 t/nap termelési határt. Az erőteljes fejlődés továbbviteléhez folyamatosan arra keresték a választ, hogy milyen nagyobb termelékenységet biztosító, az adott széntelep tulajdonságainak leginkább megfelelő gépeket, technológiákat lehet Lyukóbányán bevezetni. így került sor többféle biztosítóberendezés és jövesztő-, valamint elővájó gép kipróbálására. Ezek sorában fémtám és fémgerenda biztosítású, lengyel, csehszlovák gyártmányú széngyalus, majd maróhengeres jövesztésű frontfejtések indultak. Lyukóbányán alkalmaztak először önjáró fejtésbiztosító berendezéseket (Dobson) 1967-ben. Az eleinte kedvezőtlen tapasztalatok miatt az önjáró fejtésbiztosító szerkezetek alkalmazása még több éven keresztül nem vált uralkodóvá, és az 1975 szeptemberében bekövetkezett 48 napig tartó bányatűz is jelentősen visszavetette a próbálkozásokat.
Az újabb kísérletek eredményeként, az 1977-ben bevezetett komplexen gépesített frontfejtések voltak azok, melyek Lyukóbánya arculatát egészen a bezárásig meghatározták. A várpalotai pajzsokkal és német maróhengerekkel üzemelő frontfejtésekkel 1978-ban sikerült elérni azt, hogy Magyarországon először hoztak felszínre egy aknából egy évben több mint 1 millió tonna szenet. Ezt a teljesítményt megtartva, 14 éven keresztül termelt a bánya évenként több mint 1 millió tonnát. Az akna legnagyobb termelése 1982-ben volt, 1,2916 millió tonnával.
A „milliomos évek"
A 4,2-4,4 kt/nap munkahelyi termelési kapacitás növelésének a szkipakna szállítási kapacitása szabott határt. Az aknaszállítógépek rekonstrukciója 100 M Ft költséget jelentett volna. Ekkor jutott tudomására a vállalat vezetőségének a kanadai RADMARK cég által megvalósított pneumatikus szállítórendszer, mellyel viszonylag kis költséggel, termeléskiesés nélkül megoldható volt az aknaszállítás kapacitásának növelése. A tervezés és a kivitelezés gyorsasága példaértékű volt; 1979 decemberében kötöttek szerződést, és 1980 szeptemberében már megindult a próbaüzem. A beruházás költsége mindössze 54,8 M Ft volt, amely alig két év alatt meg is térült.
A tapasztalatokat hasznosítva egyre korszerűbb biztosítóberendezéseket és jövesztőgépeket állítottak munkába, így 1985-re kialakult a bezárásig használt gépi berendezések állománya. Ebben az időszakban a dolgozói létszám kb. 2500 fő volt.
Az első egymillió tonnás éves termelés elérésekor két, egyenként 100-100 méter széles, VOB-HP-102/c típusú, hidraulikus páncélpajzsokkal biztosított, komplex gépesítésű fejtés üzemelt, melyeken a jövesztest EW-170 L típusú nyugatnémet gyártmányú, 1600 mm átmérőjű egytárcsás jövesztőgép látta el. A homlokon EKF-2 típusú láncosvonszoló, az alapvágaton pedig 2 db Slask-67 típusú láncosvonszoló üzemelt. Az alkalmazott BTE szerint a jövesztőgép először a telep felső szeletét jövesztette, majd hátravágás után, a tárcsa talpra engedésével az alsó padot. A jövesztőgép önbe-maratásával kézi jövesztésű beálló fülkére nem volt szükség, kézi jövesztest csupán a fronthomlok légvágat felőli végén, a gép kiállásához kellett alkalmazni.
A komplexen gépesített frontfejtések telepítésével egyidejűleg a kísérővágatok állékonyságának növelése céljából, a korábban alkalmazott 21 kg/m tömegű TH gyűrűk helyett 25 kg/m tömegű gyűrűk beépítésére került sor. így a szállítóvágatot - keretácsolattal megerősítve, majd letalpalva - a következő fejtési pasztában újra fel tudták használni. Ez a későbbiekben általános érvényű biztosítási, vágat visszatartási rendszert jelentett az üzemben.
1980 decemberében a még acéltámmal üzemelő harmadik frontfejtést az átállással egyidőben VHP-412 RL típusú pajzsegységekkel biztosították, így mindhárom üzemelő frontfejtésen a nagyobb biztonságot szolgáló pajzsberendezések üzemeltek.
1984-ben - a vékonyabb széntelepek miatt - a VOP-HP-102/c típusú pajzsegységeket a lengyel GTJNTK típusúak váltották fel. A 120-120 méter homlokhosszúságú frontok átlagos kifutási hossza 1,5 km volt.
A folyamatos fejtéstelepítési lehetőség biztosítása érdekében a fejtés-előkészítéssel szemben támasztott elvárások is évről évre fokozódtak. A kezdeteket a kis szelvényű, fabiztosítású, robbantásos jövesztésű és kézi rakodású, kis teljesítményű elővájási munkahelyek jellemezték. E területen az F-típusú jövesztő-rakodó gépek megjelenése és alkalmazása jelentett előrelépést. Az 1966-ban üzembe állított első F-gépet a gépcsalád több tagja követte, a 80-as évek közepétől már ez a fajta gépi vágathajtás uralkodott.
Lényeges változáson ment keresztül a vágatok szelvénye és a biztosítás módja is. A munkahelyekhez vezető föld alatti bányatérségekben a vágatbiztosító berendezések széles köre jelent meg. A nyitott és zárt szerkezetű biztosítóelemek családjában a fém- és fabiztosítások egyedi és kombinált típusait egyaránt kipróbálták. Egyértelműen igazolódott, hogy Lyukóbánya földtani, tektonikai adottságai alapján a zárt, négyíves TH gyűrűs vágatbiztosítás felel meg leginkább. A szelvényméretek a kezdeti 6-7, majd 10 m2 után, a gépi berendezések mozgatásának helyigénye miatt 15 m2-esek lettek. A kezdeti, műszakonkénti 3-4 fős telepítést később a 6 fős váltotta fel, melynek eredményeként az egy gépre eső éves átlagkihajtás 1000-1100 méterre nőtt.
Minőségi változást hozott a termelvény elszállítási rendszerének teljes gépesítése. A vágathajtógép mögött folyamatos szállítóberendezéseket építettek be. Az első ilyen ún. gyorsvágathajtás 1981 márciusában valósult meg. Ezzel a rendszerrel 1985 júniusában egy géppel 512,9 m/hó, 1986 decemberében pedig 551,8 m/hó ki-hajtási rekordot tudtak elérni. A fejtéselőkészítő vágathajtás területén olyan komplex rendszert alkalmazott az üzem (beleértve a lézeres vágatirányítást is), mely hosszabb távon biztosítani tudta az 1 millió tonna feletti éves termelés folyamatosságát.
A szénvagyon bővítése érdekében mezőkapcsolásokkal az eredetileg 34,68 km2 nagyságú bányatelek 48,32 km2-re nőtt. Az új - a be- és kihúzó aknáktól távolodó - területekre tervezett tömegtermelő munkahelyek telepítéséhez a szellőztetési gondok megoldására új légakna mélyítése vált szükségessé. A megbízást a Bányászati Aknamélyítő Vállalat kapta. Az 1986. augusztus 11-én megkötött szerződés szerint a légaknát ismét fagyasztásos technológiával, 241 méter hosszban, 3 m átmérővel, hegesztett kivitelű acéltübing biztosítással kellett lemélyíteni. Az aknamélyítés 1987. október 27-én ért a talpra, a meglévő vágathálózattal való összekapcsolás után a szellőztetőgép a föld alatt lett elhelyezve. Ezzel kialakult a diagonális rendszerű, két központi behúzó, két kihúzó „peremi" légaknás szellőztetési rendszer, amely csaknem a bánya bezárásáig fennállt.
A bánya-erőmű integrációhoz vezető út
Lyukóbánya 1993 decemberéig a Borsodi Szénbányák Vállalat üzeme volt. A magyar szénbányászatban az 1980-as évek második felétől kibontakozó gazdasági válság (eladósodás, fizetésképtelenség, fejlesztési források hiányában az eszközállomány leromlása) a Borsodi Szénbányáknál 1989-1990-ben vált kritikussá. 1991. január 30-tól megindult a felszámolási eljárás, melynek lebonyolítására a Szénbányászati Szerkezetátalakítási Központ (SZESZEK) lett kijelölve.
Már ezt megelőzően, 1990. október 15-től megváltoztatták -a vállalati átszervezések keretében - az üzem Miskolci Bányaüzem elnevezését Lyukóbányára, szervezetében pedig összevonták az igazgatói és főmérnöki beosztást. A bánya egyszemélyi felelős vezetője a bányavezető főmérnök lett. Ez az intézkedés azt a célt szolgálta, hogy olyan üzemi szervezet jöjjön létre, amely alkalmas lehet a társasági formára való áttérésre.
Lyukóbánya a vállalati felszámolási folyamatban kezdetektől fogva ún. perspektivikus bányaként szerepelt, mint olyan termelőegység, amely - figyelembe véve műszaki, munkaerő-ellátottsági, infrastrukturális adottságait - gazdaságos működésre alkalmas, vagy alkalmassá tehető, majd átszervezhető önálló gazdasági társasággá.
Nehéz évek következtek mind az üzem, mind a vállalat életében. A vállalati felszámolási folyamatban a működési költségek csökkentésének kényszerű eszközeként megjelent a folyamatos létszámcsökkentés, a legveszteségesebb üzemegységek megszüntetése, a szervezeti átalakítások, a szolgáltató egységek kiszervezése, a beruházások és eszközpótlások visszafogása stb. Az energiapiaci, energiapolitikai változások, bizonytalanságok Lyukóbánya életére is jelentősen kihatottak. 1992-ben a termelésben visszaesés következett be, megszakadt a 14 év óta folyamatos 1000 kt-át meghaladó éves termelési sorozat, a gazdálkodás veszteséges lett.
A vállalati felszámolási folyamat jelentős részét képezte az ún. „működőképes" és a „nem működőképes" vagyon felmérése, szétválasztása, a továbbhasznosítási lehetőségek feltárása. 1993-ban ennek jegyében osztották meg Lyukóbánya bányatelkét olyan szempont alapján, hogy a művelés alatt álló, illetve a még művelésbe vonható területek külön bányatelekbe kerültek „Miskolc I. (Lyukóbánya) - szén" védőnévvel, 29,6 km2 területtel. A már leművelt, vagy művelésre nem tervezett területek másik bányatelekbe kerültek „Miskolc n. (Borsodi Szénbányák) - szén" védőnévvel, 18,7 km2 területtel. Ezt jogilag is leválasztották Lyukóbányáról, e bányatelek bányászati jogát a kötelezettségekkel együtt a Borsodi Szénbányák FA.-ra ruházták át.
A borsodi szénbányászat visszafejlesztéséről intézkedő 2014/1993. számú kormányhatározat szerint a Borsodi Szénbányák FA legnagyobb üzemét, Lyukóbányát integrálták a Tiszai Erőmű Rt.-vel.
Az integrációtól a privatizációig
1993. december 1-jével létrejött Berente központtal a Borsodi Energetikai Kft, amelybe a Tiszai Erőmű Rt. a Borsodi Hőerőművet, a Borsodi Szénbányák FA. Lyukóbányát, a berentei Központi Szénosztályozóművet (pontosabban ezek „működőképesnek" ítélt vagyonát) és a befejezetlen beruházásként nyilvántartott Dubicsány bányát apportálta. Az új kft. a Tiszai Erőmű Rt. tulajdona lett, a szénbányászati vagyonért kapott részvényeket a SZESZEK kapta meg, elsősorban a hitelezői követelések kielégítésére.
A Társasági Szerződés aláírása mellett aláírták a társaság Kollektív Szerződését, valamint megkötötték a Tiszai Erőmű Rt. és a Borsodi Energetikai Kft. alapszerződését is. Meghatározták a társaság első ügyvezetőit (1-1 fővel képviseltette magát az erőmű, a bánya és az előkészítőmű), az ügyvezető igazgatót a Borsodi Hőerőmű adta, ő lett a munkáltatói jogok gyakorlója is.
A kft. munkaügyi jogutódlással, jogfolytonossággal vette át a dolgozókat az alapítóktól. Ez Lyukóbányán 2056, a Borsodi Hőerőműben 845, a Szénelőkészítőműben 485 fő átvételét jelentette, további 28 fő új munkaszerződéssel került a kft-hez.
A kft-n belül a bányaigazgató hatáskörébe került a megnyitásra tervezett Dubicsány bánya és a Központi Bányamentő Állomás, melynek feladatai nemcsak Lyukóbányára, hanem a borsodi szénmedencében még működő, illetve bezárás alatt álló bányákra is kiterjedtek.
Lyukóbánya működésének fő jellemzői ebben az időben lényegében ugyanazok maradtak, mint a korábbi 10-15 évben: 3 komplexen gépesített, 100-120 m homlokszélességű frontfejtésből jött a termelés, 5-7 gépesített elővájás fejtés előkészítő, feltáró tevékenysége mellett, a korábban ismertetett szállítási, kiszolgálási, infrastrukturális környezettel. A termelt szén túlnyomórészt kötélpálya szállítással került a berentei osztályozóra, és onnan erőműi felhasználásra. A korábbi pár év jelentős pénzügyi nehézségei következtében a termelő és szállítási rendszerek műszaki állapota jelentősen leromlott, a vágathajtás is kényszerűen megtorpant, romlott a fejtés és az előkészítés egyensúlya. Az integrációtól várt kedvezőbb üzemelési lehetőségekben reménykedve, a távlati tervek ebben az időben még változatlanul tartani kívánták azt a termelési szintet - évi 900-1000 kt - mellyel a bánya a leghatékonyabban üzemeltethető, és legmegfelelőbb a kapcsolódó technológiai egységek kihasználtsága.
Sajnos az integrációs időszak közel három évében nem sikerült az 1992. év visszaesett termelési szintjéről lényegesen elmozdulni az optimális szint felé. Az üzem gazdasági eredményei - a magas állandó költségek miatt is - a termelés csökkenésével arányosan csökkentek, az 1992-ben kezdődött veszteséges gazdálkodás folytatódott. Az árbevétel jelentős hányadát a termelés folyamatosságát biztosító eszközök beszerzésére, felújítására és üzemeltetésére kellett fordítani, és tovább romlott az előkészítettség is.
A feltárás alatt álló Dubicsány bányában ekkor csupán víztelenítési, szellőztetési és állagmegóvási tevékenység folyt, abban a reményben, hogy sikerül a beruházás folytatásának anyagi feltételeit megteremteni, és a bányát a korábbi távlati terveknek megfelelően a Lyukóbánya kimerülése utáni időszakra termelésre kész állapotra fejleszteni. Az elkezdett beruházás folytatása újból és újból meglódulni látszott, de a kilátások kérészéletűnek bizonyultak, viszont az állagmegóvás egyre többe került.
A veszteséges gazdálkodás, a felhalmozódott kamattartozások miatt 1996-ra a Borsodi Energetikai Kft-t gazdasági csőd fenyegette.
A privatizációtól a bányabezárásig
Az energiaipar 1996-ban végrehajtott részleges magánosítása során a Tiszai Erőmű Rt. részvényeinek 80,81 %-át az amerikai tulajdonosokból álló AES Corporation vásárolta meg. így a Borsodi Energetikai Kft. (azon belül Lyukóbánya és Dubicsány bánya) fő tulajdonosa az AES lett.
Az AES akkor egy 14 éve működő, gyorsan fejlődő, a világ számos pontján jelen lévő vállalkozást testesített meg, melynek fő üzleti célja a környezetkímélő, biztonságos és megbízható villamosenergia termelés volt. Bányával addig nem rendelkezett, most is „kényszerkapcsolatban" kapta az erőműhöz.
Az AES terveiben szerepelt mind a meglévő Borsodi Hőerőmű korszerűsítése, felújítása, mind egy új, környezetbarát, jobb hatásfokú, 150 MW nagyságú erőmű építése, melyek tüzelőanyag-ellátását zömében a borsodi (hazai) szénbányászatra alapozta. A közös szervezetben üzemelő erőmű és a bánya működtetéséhez a társaság biztosítottnak látta a szakember-kapacitást, s ez - a tulajdonos tapasztalatával, tőkeerejével kiegészülve - megfelelő háttérnek ígérkezett a tervezett fejlesztésekhez. A kitűzött fejlesztéseken belül Lyukóbánya alapbányaként újból esélyes volt - meglévő szénvagyonára alapozva - az 1000 kt/év termelési kapacitás elérésére, több éves gazdaságos működtetést feltételezve. Szénvagyonának kimerülését követően pedig a dubicsányi szénvagyon nyújtott reményt a bányászati kultúra áttelepítésére is.
Amikor az AES megvásárolta a Tiszai Erőmű Rt.-t, a dolgozói létszámot túl soknak ítélte. A racionalizáláshoz nem a létszám kényszerű leépítését választotta, hanem meghirdette az ún. „önkéntes távozási és újrakezdésre ösztönző csomagot". A program keretében a dolgozók választhattak: maradnak, vagy a beosztástól és szolgálati időtől függő pénzbeli támogatással, „csomaggal" önként távoznak. Lyukóbányán mintegy 900-an választották az eltávozást, így a „csomag" utáni létszám 1256 főre csökkent.
A bánya 1997. évi üzleti tervében 980 kt szén kitermelését irányozta elő. A tervezett árbevétel mellett az üzemelési és beruházási költségterv alapján a cél a „0" üzemi eredmény (nyereség) elérése volt. Ez - tekintetbe véve a megelőző 5 év veszteségeit, valamint a létszám jelentős csökkenését - figyelemre méltó, merész célkitűzés volt. Bár a termelés nem sokkal maradt el a céltól, a gazdasági célkitűzés - a költségek jelentős csökkentése ellenére - sajnos nem teljesült.
Az AES sajátos, addig szokatlan, új munkakultúrát hozott, illetve várt el. Meghirdetett alapelvein (tisztesség, szociális felelősség, korrektség, jókedv) kívül szinte mindenek felett állóan követelte meg a biztonságos munkavégzést, az ezzel kapcsolatos szemléletmód állandó javítását. Az üzem baleseti mutatói ennek eredményeként szinte hihetetlen mértékben javultak. 1998 nyarán egy halálos bányabeli baleset elemzése kapcsán az AES különböző munkacsoportok létrehozásával újabb jelentős szervezeti, és főleg személyi változásokat készített elő. Gyakorlatilag a teljes addigi bányavezetést és a hozzájuk közvetlenül kapcsolódó szakemberek jó részét máról holnapra menesztette, nagy döbbenetet váltva ki a korábban ilyenhez nem szokott dolgozói körből. Új szervezeti felépítést hozott létre, új vezetőkkel. Az új vezetés számára megfogalmazott elvárás az volt, hogy a legbiztonságosabban, a lehető legolcsóbban kerüljön a felszínre a piaci igényeknek megfelelő szénmennyiség, a cég említett alapelveinek hatékony betartásával.
1999-től 3 éven át a bánya termelésében visszatért a „milliomos" szintre, a szénértékesítés iránya pedig 1998-tól kibővült az AES Tiszapalkonyai Hőerőművel. A termelés 96 %-át az erőművek használták fel, a lakossági értékesítés minimálisra szűkült, időszakosan meg is szűnt. A pénzügyi gazdálkodásban viszont minden erőfeszítés ellenére - az akkor adott piaci, cégpolitikai közegben - nem sikerült az elvárásoknak kielégítően megfelelni.
E három év alatt több, a bánya élettartamát, gazdálkodását, távolabbi lehetőségeit behatároló esemény történt:
• Annak ellenére, hogy az AES 1998 végén a létesítendő új erőmű finanszírozására három bank részvételével konzorciumot hozott létre, és 20 évre szóló tüzelőanyag átvételi szerződést írt alá (többek között Lyukóbányával), 1999 februárjában világossá vált, hogy a Borsodi Hőerőmű kiváltására tervezett új, környezetbarát széntüzelésű erőmű terve, az ún. Borsod CFB projekt (165 MW-os, cirko-fluid ágyas, széntüzelésű erőmű formájában) nem nyert az erőműépítésre kiírt pályázaton, a Magyar Villamos Művek a kapacitáslekötési és energiavásárlási megállapodást nem hagyta jóvá. Az erőműépítés valójában a hazai villamosenergia-igény akkori csökkenő irányú előrejelzése miatt hiúsult meg. A két régi erőmű (Borsod és Tiszapalkonya) működési engedélye (villamosenergia-átvételi szerződése) ugyanakkor 2000-ig, illetve 2001-ig szólt.
• Megindult a két hőerőmű élettartam-hosszabbításáért a „harc" annak érdekében, hogy legalább 2003. végéig lehetőség legyen működésükre, amely Lyukóbányának is biztos piaci lehetőséget biztosít a korábbi termelési szinten. (Ez, a több ezer munkahelyet érintő lehetőség végül valósággá vált.)
• Dubicsányban 1998-ra az állagmegóvás költségei meghaladták az évi 50 M Ft-ot, ugyanakkor Lyukóbányán a gazdálkodás szigorú, feszített költségcsökkentést követelt meg. így a bánya termelésbe állítására megszűnt a remény, az eladás vagy bezárás mellett kellett dönteni. Az értékesítési kísérletek eredménytelenek maradtak, így - a bezárás hatósági engedélyezési folyamatát követően - a föld alatti bányatérségek felszámolása, lezárása 2000. március-október között megtörtént. A környezetvédelmi szempontból jogilag rendezett külszíni terület Sajógalgóc önkormányzatának lett átadva azzal, hogy az AES-t a jövőben semmiféle kötelezettség nem terheli. Lyukon 2002-ben a szénigény csökkenése miatt kényszerűen csökkenteni kellett a termelést, csak két frontfejtés üzemeltetésével 500-600 kt-t termelt a bánya 2002-ben és 2003-ban. A vágathajtást is vissza kellett fogni arra a minimális szintre, amely még esélyt adott a szénigény esetleges pozitív változásának biztosítására. A lakossági és főleg az erőműi szénigények további csökkenése miatt (az erőművek fokozatosan a megújuló, környezetbarát, bio-tüzelőanyag felhasználásra tértek át) 2003. év végére már csak egy fejtés üzemelt, a vágathajtási tevékenység is csupán ennek gyors, koncentrált előkészítését, egyben a bánya életében az utolsó méterek kihajtását jelentette. Közben a már nem termelő bányarészben elkezdődött a bányatérségek részleges bezárása.
A bányabezárás folyamata az utolsó csille szénig és utána
Lyukóbánya bezárása a szénpiac beszűkülésével gazdasági és környezetvédelmi okokból vált szükségessé. 2005. január 1-től a kéntelenítő nélkül működő szénerőművek a szigorú nemzetközi környezetvédelmi előírások miatt nem használhatják fel a lyukói és hozzá hasonló, viszonylag magas kéntartalmú szeneket. A Kormány sem támogatta a bánya tovább működését, így - mérlegelve a gazdasági környezet 2003. évi alakulását - az AES úgy döntött, hogy a bányászati jog átvételét és a hozzá tartozó kötelezettségek átvállalását megpályáztatja. Ennek eredményeként a bányászati és bányabezárási tapasztalatokkal is rendelkező, magyar tulajdonosokból álló Lyukószén Bányászati Befektetési Kft.-vel indultak meg a tárgyalások 2003 decemberében. 2004. január 5-től a kft. bérüzemeltetési szerződéssel működtette a bányát. Május végére létrejött az egyezség az AES-sel, és megszületett a határozat a bányászati jog átruházására. Ettől kezdve a Lyukószén Kft., mint tulajdonos üzemelteti Lyukóbányát, a bányahatóság által jóváhagyott 2004. évi kitermelésre és a bánya bezárására vonatkozó Műszaki Üzemi Terv alapján.
Az AES Borsodi Energetikai Kft. 2003. 12. 31-gyel felmondott valamennyi - Lyukóbányán, a berentei Szénosztályozón, valamint a Kötélpályánál alkalmazott - dolgozójának (kb. 700 főnek), a Kollektív Szerződésben meghatározott törvényes felmondással és végkielégítés kifizetésével. A Lyukószén Kft. a terveihez szükséges létszámot (kb. 250 főt) újból alkalmazásba vette.
A kft. folytatta a széntermelést az utolsó 135 m homlokszélességű, még 550 m kifutással rendelkező, 12 MJ/kg átlagos fűtőértékű, 2,2-2,4 m telepvastagságú, komplexen gépesített frontfejtésben 2004. szeptember végéig. A fejtési termelés nagyobb részének átvételére ez időpontig a Borsodi Hőerőművel még sikerült szerződést kötnie, de a teljes termelés értékesítése végett a korábbi években elhanyagolt lakossági piacot is újból fel kellett lendíteni. Ekkor a termelvény - gazdaságossági okokból - már kötélpálya-szállítás nélkül, gépkocsiszállítással jutott át az erőműbe, a kötélpályát bontásra eladták. A széntermelés 2004-ben 250 kt kihozatalával a terveknek megfelelően, október elején befejeződött, miközben már azzal párhuzamosan, illetve annak befejeztével folyamatosan végezték a bányából a környezetvédelmi és gazdasági okokból kiszállítandó eszközök, anyagok felszínre hozatalát, a hasznosítható anyagok, gépek stb. értékesítését. 2004. december közepére kikerült a bányából valamennyi, a bányabezárási tervben megjelölt környezetvédelmi szempontból kiszerelendő gép, illetve berendezés, kitermelték a föld alatti térségekből a környezetvédelmi határértéket meghaladó, olajjal szennyezett kőzet- és betonmennyiséget. A külszíni nagyobb munkák közül elkészült a lyukóvölgyi légakna aknatornyának és betonlábainak elbontása, a légakna betömedékelése, a vízkészletvédelmi megfigyelő kutak lemélyítése. A meddőhányó fizikai tájrendezése 80 %-ban megtörtént.
Napjainkban a kasos és szkip aknák betömedékelése, a széntermeléshez közvetlenül kapcsolódott épületek (helyi osztályozó, kötélpálya feladóállomás, aknatorony épület stb.) elbontása, a meddőhányó biológiai tájrendezése, azaz a végleges külszíni rekultiváció munkái folynak.
A bányászati kultúra emlékei
Eddigiekben zömében csak a bánya műszaki-gazdasági történetéről esett szó, de a bányászat ennél többet jelent. Jelent egyfajta életmódot, jellegzetes településeket, társadalmi és sportéletet, hagyományokat stb., de jelenti a dolgozók összetartási, összetartozási mozgalmait is.
Lyukóbánya munkaerő ellátása két fő területről adódott: részint az anyaváros Miskolcról, és ezen belül is a több mint egy évszázad óta hagyományos bányász városrésszé alakult Perecesről, részint a bányától északra elhelyezkedő falvakból (Parasznya, Varbó, Radostyán, Kondó), sőt újabban Sajószentpéter, Kazincbarcika irányából is.
A szakmunkásgárda ki-nevelésében, a szakmunkaerő szervezett utánpótlásában - a felnőtt vájároktatást is ideértve - jelentős szerepe volt a perecesi Ipari Szakmunkásképző Intézetnek. Az itt végzettek nagy többsége
lyukóbányai dolgozó lett. Lyukóbánya helyet adott - a bányában a Tanbánya önálló bányamező részben, a külszínen külön tanműhellyel - a gyakorlati képzésnek is. A Miskolci Egyetem végzett mérnökei is szívesen választották a bányát munkahelyükül.
A bánya saját klubkönyvtárral, fúvós zenekarral, sporttelepekkel (perecesi teke- és lőtérpálya, lyukói kézilabda- és teniszpálya), üdülőkkel rendelkezett.
A bánya bezárásával ezek jórészt megszűnnek, de a volt bányászok még évtizedekig ápolják a hagyományokat, a bányászat emlékei gondos ápolással fennmaradhatnak. Lyukóbányán kopjafa, Perecesen szobrok őrzik a munkavégzés során meghalt bányászok emlékét. A volt lyukói klubkönyvtár és a bányászzenekar Perecesen társadalmi szervezet formájában küszködik a fennmaradásért.
Egy idő múlva már csak a történeti könyvek és a múzeumok őrzik majd az emlékeket. Ennek sorában Lillafüred közelében, Újmassán, az Őskohó ipari műemlékkel szemben, a Kohászati Múzeum szabadtéri területén 2004 októberétől kis bányászati emlékpark keretében néhány olyan bányászati eszközt, gépi berendezést lehet megtekinteni, amelyek a föld alatti munka hangulatát és körülményeit érzékeltetik a laikus közönség számára is.
A megszűnő iparág emlékeinek összegyűjtésére, megőrzésére, egyes létesítményeinek hasznosítására mozgalom indult, amelyet - a szakma volt vezetőin, a Miskolci Egyetem képviselőin és számos elkötelezett szakemberen kívül - a megyei közgyűlés elnöke, országgyűlési képviselők is támogatásukról biztosítanak. Első kedvező jelnek tekinthető a perecesi légakna (Új-akna) környezete műemléki védelem alá vonásának kilátásba helyezése, mely egy borsodi bányászati múzeum kialakíthatóságát alapozná meg.
Búcsú
Lyukóbánya - a borsodi szénmedence legnagyobb termelésű aknájaként - 66 éve alatt 38 millió tonna szenet termelt ki. Az éves termelés mennyiségét tekintve az ország föld alatti szénbányái között hosszú ideig az első helyen állt. Bezárásával a bányatelken belül mintegy 15 millió tonna kitermelhető szén a föld alatt maradt. Szomorúan kellett tudomásul venni a tényt, hogy a bányát a gazdasági-társadalmi változások szénvagyonának kimerülése előtt bezárásra ítélték. Most a több évtized alatt kialakult bányászati kultúra helyének és tartósan megőrizhető létesítményeinek más célú hasznosításán kell fáradoznunk. A lyukóbányai szénbányászat küzdelmes, de eredményekben is gazdag emléke szívünkben él tovább! Sikereit, gondjait és tanulságait a már olvasható és a még valószínűleg bővülő szakirodalomnak kell közkinccsé tennie a borsodi szénbányászat iránt érdeklődők számára.
|