Lyukóbánya 66 éve (1938-2004)

Lyukóbánya helye a borsodi szénmedencében, földtani jellemzői

A közigazgatásilag Miskolc városhoz tartozó bánya a kelet-borsodi miocén korú szénmedence legdélibb elhelyezkedésű bányaüzeme. Területének felszíne dom­bos, két jelentősebb völggyel: Lyukóvölgy és Pereces völgy. A tájat e két völgy mellékvölgyei tagolják kisebb-nagyobb egységekre. Északon az Egres völgy, nyugaton az Egres patak völgye a határ. A terület legmagasabb pontja a 379 m tszf. magasságú ún. Kutyaakasztó hegy, legmélyebb pontja pedig a Lyukóvölgy 210 m tszf. ma­gasságával.

A bányaüzem területén öt széntelep fejlődött ki, az ötödik nem műrevaló vastagságban. így bányatelket csak négy telepre fektettek 1963-ban. AIV, ún. Adriány telep (Adriány János selmeci akadémiai bányaművelés-tani professzorról elnevezve, aki átfogó vizsgálatokat végzett a borsodi barnaszéntelepek elhelyezkedéséről) 25-30 méterre helyezkedik el az V telep felett, vastagsá­ga 2,0-2,8 méter, fűtőértéke átlagosan 12 000 kJ/kg. E telep felett 80 méterre van a IH/a kísérőtelep, melynek vastagsága csupán 0,3-0,5 méter, felette 10 méterre pe­dig a 0,4-0,6 m vastag HL telep. Bányaművelés szem­pontjából mindkét telep jelentéktelen. A HL telep feletti 15 m vastag aleurit és 6-8 m-es tufás homok után kö­vetkezik az 1,1-1,6 m vastag H., ún. Wiesner telep (Wiesner bányaigazgatóról elnevezve). A függőleges aknákból ezt a telepet is megnyitották, de gyenge minősége miatt végül soha nem művelték. E fölött mint­egy 75-80 méter magasságban helyezkedik el a 0,9-1,2 méter vastagságú L, ún. Mátyás telep, melyet 1964-ig műveltek.

A terület tektonikailag közepesen zavart, kisebb-nagyobb vetődések és hullámzások a széntelepben az egész területen megtalálhatók. A telepek 3-4°-os dőlése K-DK irányú. A vetők fő iránya É-ÉK, D-DNy-i. Valamennyi ismert vető húzott, csapásvonala szeszélye­sen változik. A Ny-i oldalon kanyarodnak, itt számuk is jelentősen több. Elvetési magasságuk eléri a 15-20 métert is.

A bánya területén a Bükk hegység nagy tömegű mészköveinek ellenére sem volt karsztvízveszély, de a széntelepes rétegcsoportban található homokos összlet víztartalma többször jelentett problémát. A leginkább művelt IV telep felett (a takaróréteg vastagság 180-380 m közötti) 20-30 m vastagságban jó vízzáró, agyagos képződmény fejlődött ki. E felett helyezkedik el a jelen­tősebb vízkészlettel rendelkező, nagy vastagságú finom homok, amely azonban a telep fejtéseit - megfelelő elővíztelenítés után - ritkán zavarta. A telep feküjét ké­pező tufigén és homokos agyag szintén tartalmaz vizet kisebb mennyiségben, ezért talpduzzadásra hajlamos.

A bányászat kezdetei Miskolc környékén

A Miskolc környéki szénbányászat kezdetei a XVTU. századig nyúlnak vissza. A diósgyőri szénbányák a diósgyőri koronauradalom területén helyezkedtek el, s az uradalom fennhatósága alá tartoztak. 1763-ban, Mária Terézia bányászati kutatásokra kiadott ren­delkezéseinek hatására, Diósgyőrben és közvetlen környékén megindultak a szénkutatások. Ezekről a ko­rabeli bányakönyvek szűkszavú bejegyzései tanúskod­nak. 1767. szeptember 30-án Schőner Xavér Ferenc, a szomolnoki bányafelügyelőség segédtisztje, szerzett jogosítványt a Diósgyőrtől fél óra járásra talált szén kitermelésére. A szénbányászat fejlődésére utal a diós­győri koronauradalom 1810. évi előterjesztése, melyben Fazola Frigyes gyárigazgató azt kéri a magyar kamarától, hogy a helybeli erdőben a vashámor részére kőszenet bányászhasson. Erre azért volt szükség, hogy a napó­leoni háborúk idején fennálló kontinentális zárlat ide­jén az angol acélbehozatal pótlására megindított cementacélgyártás a faszén helyett kőszenet használ­hasson a finomításhoz.

A kísérletektől a tényleges szénfelhasználásig azon­ban hosszú út vezetett. A bányászat csak 1830 körül indult meg, sőt a tervszerű feltárás csak 1858-ban. A terület széntelepeinek kedvező települési viszonyai lehetővé tették, hogy a szénkibúvásokból indított tárók néhány méter után elérjék a telepet, így minden különösebb műszaki követelmény nélkül kezdhették el a szén fejtését. Pereces völgyben az I. (Mátyás) telep kibúvásain jött létre a Franciska, az Alsó- Középső- és Felső-Mátyás bánya, majd az Alsó- és Felső-János bánya. A Pálinkás völgyben talált kibúvásokból indult meg a II. (Wiesner) telep feltárása. A termelés gyors növekedését az 1867-es kiegyezés után a vasútépítés fel­lendülése és az új diósgyőri vasgyár létesítése indította meg. A Pénzügyminisztérium 1868. február 5-én kiadott utasítása Ivacskovics Mátyás bányaigazgatót bízta meg a feltárások gyorsításával. A szénbányászat fejlesztése mellett olyan szaktekintélyek is állást foglaltak, mint Pech Antal. A gyengébb minőségű L-H. telepi szenek fejtése során a figyelem mindinkább a mélyebben fekvő, vastagabb, jobb minőségű IV (Adriány) telep feltárása felé fordult.

A szénigény 1880-tól erőteljesen fokozódott, a ter­melés a IV telep feltárására kihajtott Adriány és Frigyes tárókra összpontosult. Miután ezek nem tudták az igényeket kielégíteni, 1882-ben megkezdték a Baross akna mélyítését, mely a terület legjelentősebb bányájává fejlődött. Bár az akna termelése a századfordulón meghaladta a 300 kt/évet, a gyár növekvő szénszükség­letét még ez sem tudta biztosítani. A szénigény kielégítésére a Radostyán határában elhelyezkedő szén­terület előkészítést szorgalmazták. A szénterület kiaknázásának terve az 1920-as években kapott újabb lendületet, míg 1929-ben merült fel első ízben a vas­gyártól a radostyáni aknához a Lyukóvölgyön át vezető vasút „Lyukó-megállója" közelében egy új iker-akna létesítésének terve. Az aknák telepítésére Hibbei Hosztyák Albert diósgyőri bányaigazgató 1937-ben ké­szítette el a terveket. Végül 1938 októberében kezdték meg a tervezett bánya lejtősaknájának hajtását, a füg­gőleges aknák mélyítési munkálataihoz szükséges szén helybeni biztosítására. A lyukóbányai szénbányászat kezdetének ezt az időpontot tekintjük.

Lyukóbánya kezdő évei

Az ún. Mátyás lejtősaknát eredetileg az I. és II. telepek feltárására tervezték, ám az I. telep alatti vízdús homokréteg, majd a II. világháborús nehézségek miatt az aknamélyítést 1944 nyarán leállították. így a lejtős­aknán át csak az I. telepet fejtették az 1950-60-as évek­ben, 100-200 t/nap termeléssel. 1942-64 között közel 1 millió tonnát hoztak a felszínre a vékony Mátyás telepi szénből. 1964 végén a termelést gazdaságtalansága miatt leállították, de csak 1968-ban született döntés a végleges bezárásról.

A 300 méter mélyen lévő Adriány (IV) telepet két, egymástól 50 m-re telepített függőleges aknával tárták fel. Az aknák mélyítését 1939-ben kezdték meg, melyet Magyarországon elsőként, Európában másodikként - a Heinrich, Fröchlich és Klüpfel cég által kifejlesztett eljárással és berendezésekkel - fagyasztásos módszerrel végeztek el a vízdús homokrétegekben. A falazás tüb-bingek nélkül, téglából, szigetelt eljárással készült. Elsősorban az akna tartósságát kívánták biztosítani, a vízelzárás tökéletes megoldása másodlagos körülmény volt. Az 5 m átmérőjű mai kasos akna teljes fagyasztás­sal 3 év alatt, a 3,8 m átmérőjű szkip akna szakaszos fagyasztással a háború miatt csak 6 év alatt, 1948 ok­tóberére készült el.

Fontosabb                 

Fontosabb beruházások, a nagyüzemmé fejlődés állomásai

Lyukóbánya fejlesztésére - napi 2000 t szénterme­lést alapul véve - már 1948-49-ben tervek készültek. A termelés 1950-ben indult meg hagyományos kézi tech­nológiával, pillér- és kamrafejtésekben. A széntelep 2,0-2,6 méter vastag, fűtőértéke 10-15 MJ/kg volt. A legna­gyobb gondot a fejtési vágatokban fellépő nyomás miatt a fa biztosítású vágatok fenntartása jelentette. Hosszú ideig a kitűzött terv irreálisnak bizonyult, az akna annak csak kis hányadát tudta teljesíteni. Egyrészt a szállító szkip akna berendezése és felszerelése csak 1956-ban készült el, másrészt osztályozóra lett volna szükség, amelynek helyéről éveken át nem született döntés.

A lyukói aknákat a vasgyártól - a Lyukó völgyön át - a radostyáni aknáig vezető, keskeny nyomtávú vasút mellé telepítették annak érdekében, hogy a termelvény elszállítása az eredetileg a nagy teljesítményű villamos vontatásra és két vágányra tervezett Pereces-Diósgyőr vasgyári vasúton keresztül legyen lebonyolítható. Az elképzelés megvalósítására Pereces-Lyukó között 1886 méter hosszban alagutat építettek, melyet 1954. május 20-án adtak át a forgalomnak. Az alagúti szénszállítás azonban nem volt hosszú életű, 1960-ban a forgalmat leállították, mert az alagút mintegy 40 méteres sza­kaszán kőzetmozgás és szelvényszűkülés volt észlelhető. Hosszan tartó vita után 1967-ben végleg megszűnt az alagúton keresztüli szénszállítás.

A diósgyőri vasgyártás az 1950-es évek végén csök­kentette barnaszén igényét, viszont ezzel egy időben megnőtt a borsodi iparvidék energetikai szénigénye. A piac változásához alkalmazkodva ezért Lyukóbányától ÉNy-i irányban 7,6 km hosszú függőkötélpályát építet­tek, amely a kondói Harica aknánál meglévő 7 km-es berentei pályához kapcsolódva lehetővé tette a lyukói szén berentei központi osztályozóra történő szállítását, és innen feladását a berentei erőműre.

Közben, az 1950-es évek közepére a lyukói feltárá­sok megközelítették az 1924-25-ben betömedékelt perecesi Újakna víz alatt álló műveleteit. A bánya kapa­citásának növelése, légellátásának, anyag- és személy­szállításának javítása érdekében elhatározták, hogy a terület víztelenítése után a 218 m hosszú aknát újranyit­ják, és bekapcsolják a lyukói vágathálózatba. A munkák 1955-58 között zajlottak, és ez az akna egészen a be­zárásig Lyukóbánya kihúzó légaknájaként üzemelt, a külszínen elhelyezett főszellőztetővel.

Az 1964-ben megindult U. telepi főfeltáró munkák két év múlva leálltak (az aknák környéki vágatok ké­szültek el), mert bizonyítást nyert, hogy gazdaságosabb a fejlesztéseket a IV telepben megvalósítani. Évekkel később itt építették ki az üzemet és környékét, a bánya­bezárásig ellátó ivóvíz-szolgáltatás berendezéseit.

Lyukóbánya nagyüzemmé fejlesztése az 1960-as években kezdődött el. Az addig átlagosan napi 100 ton­nát termelő bánya 1964-ben lépte át először az 1000 t/nap termelési határt. Az erőteljes fejlődés tovább­viteléhez folyamatosan arra keresték a választ, hogy milyen nagyobb termelékenységet biztosító, az adott széntelep tulajdonságainak leginkább megfelelő gépe­ket, technológiákat lehet Lyukóbányán bevezetni. így került sor többféle biztosítóberendezés és jövesztő-, va­lamint elővájó gép kipróbálására. Ezek sorában fémtám és fémgerenda biztosítású, lengyel, csehszlovák gyártmányú széngyalus, majd maróhengeres jövesztésű frontfejtések indultak. Lyukóbányán alkalmaztak először önjáró fejtésbiztosító berendezéseket (Dobson) 1967-ben. Az eleinte kedvezőtlen tapasztalatok miatt az önjáró fejtésbiztosító szerkezetek alkalmazása még több éven keresztül nem vált uralkodóvá, és az 1975 szeptemberében bekövetkezett 48 napig tartó bányatűz is jelentősen visszavetette a próbálkozásokat.

Az újabb kísérletek eredményeként, az 1977-ben bevezetett komplexen gépesített frontfejtések voltak azok, melyek Lyukóbánya arculatát egészen a bezárásig meghatározták. A várpalotai pajzsokkal és német maróhengerekkel üzemelő frontfejtésekkel 1978-ban sikerült elérni azt, hogy Magyarországon először hoztak felszínre egy aknából egy évben több mint 1 millió tonna szenet. Ezt a teljesítményt megtartva, 14 éven keresztül termelt a bánya évenként több mint 1 millió tonnát. Az akna legnagyobb termelése 1982-ben volt, 1,2916 millió tonnával.

A „milliomos évek"

A 4,2-4,4 kt/nap munkahelyi termelési kapacitás növelésének a szkipakna szállítási kapacitása szabott határt. Az aknaszállítógépek rekonstrukciója 100 M Ft költséget jelentett volna. Ekkor jutott tudomására a vál­lalat vezetőségének a kanadai RADMARK cég által megvalósított pneumatikus szállítórendszer, mellyel vi­szonylag kis költséggel, termeléskiesés nélkül megold­ható volt az aknaszállítás kapacitásának növelése. A tervezés és a kivitelezés gyorsasága példaértékű volt; 1979 decemberében kötöttek szerződést, és 1980 szep­temberében már megindult a próbaüzem. A beruházás költsége mindössze 54,8 M Ft volt, amely alig két év alatt meg is térült.

A tapasztalatokat hasznosítva egyre korszerűbb biz­tosítóberendezéseket és jövesztőgépeket állítottak munkába, így 1985-re kialakult a bezárásig használt gépi berendezések állománya. Ebben az időszakban a dolgozói létszám kb. 2500 fő volt.

Az első egymillió tonnás éves termelés elérésekor két, egyenként 100-100 méter széles, VOB-HP-102/c típusú, hidraulikus páncélpajzsokkal biztosított, komp­lex gépesítésű fejtés üzemelt, melyeken a jövesztest EW-170 L típusú nyugatnémet gyártmányú, 1600 mm átmérőjű egytárcsás jövesztőgép látta el. A homlokon EKF-2 típusú láncosvonszoló, az alapvágaton pedig 2 db Slask-67 típusú láncosvonszoló üzemelt. Az alkal­mazott BTE szerint a jövesztőgép először a telep felső szeletét jövesztette, majd hátravágás után, a tárcsa talp­ra engedésével az alsó padot. A jövesztőgép önbe-maratásával kézi jövesztésű beálló fülkére nem volt szükség, kézi jövesztest csupán a fronthomlok légvágat felőli végén, a gép kiállásához kellett alkalmazni.

A komplexen gépesített frontfejtések telepítésével egyidejűleg a kísérővágatok állékonyságának növelése céljából, a korábban alkalmazott 21 kg/m tömegű TH gyűrűk helyett 25 kg/m tömegű gyűrűk beépítésére került sor. így a szállítóvágatot - keretácsolattal meg­erősítve, majd letalpalva - a következő fejtési pasztában újra fel tudták használni. Ez a későbbiekben általános érvényű biztosítási, vágat visszatartási rendszert jelen­tett az üzemben.

1980 decemberében a még acéltámmal üzemelő harmadik frontfejtést az átállással egyidőben VHP-412 RL típusú pajzsegységekkel biztosították, így mind­három üzemelő frontfejtésen a nagyobb biztonságot szolgáló pajzsberendezések üzemeltek.

1984-ben - a vékonyabb széntelepek miatt - a VOP-HP-102/c típusú pajzsegységeket a lengyel GTJNTK típusúak váltották fel. A 120-120 méter homlok­hosszúságú frontok átlagos kifutási hossza 1,5 km volt.

A folyamatos fejtéstelepítési lehetőség biztosítása érdekében a fejtés-előkészítéssel szemben támasztott elvárások is évről évre fokozódtak. A kezdeteket a kis szelvényű, fabiztosítású, robbantásos jövesztésű és kézi rakodású, kis teljesítményű elővájási munkahelyek jellemezték. E területen az F-típusú jövesztő-rakodó gépek megjelenése és alkalmazása jelentett előrelépést. Az 1966-ban üzembe állított első F-gépet a gépcsalád több tagja követte, a 80-as évek közepétől már ez a fajta gépi vágathajtás uralkodott.

Lényeges változáson ment keresztül a vágatok szelvénye és a biztosítás módja is. A munkahelyekhez vezető föld alatti bányatérségekben a vágatbiztosító berendezések széles köre jelent meg. A nyitott és zárt szerkezetű biztosítóelemek családjában a fém- és fabiztosítások egyedi és kombinált típusait egyaránt ki­próbálták. Egyértelműen igazolódott, hogy Lyu­kóbánya földtani, tektonikai adottságai alapján a zárt, négyíves TH gyűrűs vágatbiztosítás felel meg leginkább. A szelvényméretek a kezdeti 6-7, majd 10 m² után, a gépi berendezések mozgatásának helyigénye miatt 15 m²-esek lettek. A kezdeti, műszakonkénti 3-4 fős telepítést később a 6 fős váltotta fel, melynek ered­ményeként az egy gépre eső éves átlagkihajtás 1000-1100 méterre nőtt.

Minőségi változást hozott a termelvény elszállítási rendszerének teljes gépesítése. A vágathajtógép mögött folyamatos szállítóberendezéseket építettek be. Az első ilyen ún. gyorsvágathajtás 1981 márciusában valósult meg. Ezzel a rendszerrel 1985 júniusában egy géppel 512,9 m/hó, 1986 decemberében pedig 551,8 m/hó ki-hajtási rekordot tudtak elérni. A fejtéselőkészítő vá­gathajtás területén olyan komplex rendszert alkalma­zott az üzem (beleértve a lézeres vágatirányítást is), mely hosszabb távon biztosítani tudta az 1 millió tonna feletti éves termelés folyamatosságát.

A szénvagyon bővítése érdekében mezőkapcsolá­sokkal az eredetileg 34,68 km² nagyságú bányatelek 48,32 km²-re nőtt. Az új - a be- és kihúzó aknáktól távolodó - területekre tervezett tömegtermelő munka­helyek telepítéséhez a szellőztetési gondok megol­dására új légakna mélyítése vált szükségessé. A meg­bízást a Bányászati Aknamélyítő Vállalat kapta. Az 1986. augusztus 11-én megkötött szerződés szerint a légaknát ismét fagyasztásos technológiával, 241 méter hosszban, 3 m átmérővel, hegesztett kivitelű acéltübing biztosítással kellett lemélyíteni. Az aknamélyítés 1987. október 27-én ért a talpra, a meglévő vá­gathálózattal való összekapcsolás után a szellőztetőgép a föld alatt lett elhelyezve. Ezzel kialakult a diagonális rendszerű, két közpon­ti behúzó, két kihúzó „peremi" légaknás szellőztetési rendszer, amely csaknem a bánya bezárásá­ig fennállt.

A bánya-erőmű integrációhoz vezető út

Lyukóbánya 1993 decemberé­ig a Borsodi Szénbányák Vállalat üzeme volt. A magyar szénbányá­szatban az 1980-as évek második felétől kibontakozó gazdasági vál­ság (eladósodás, fizetésképtelen­ség, fejlesztési források hiányában az eszközállomány leromlása) a Borsodi Szénbányáknál 1989-1990-ben vált kritikussá. 1991. ja­nuár 30-tól megindult a felszámo­lási eljárás, melynek lebonyolítá­sára a Szénbányászati Szerkezet­átalakítási Központ (SZESZEK) lett kijelölve.

Már ezt megelőzően, 1990. október 15-től megváltoztatták -a vállalati átszervezések keretében - az üzem Miskolci Bányaüzem elnevezését Lyukóbányára, szervezetében pedig összevonták az igazgatói és főmérnöki beosztást. A bánya egyszemélyi felelős ve­zetője a bányavezető főmérnök lett. Ez az intézkedés azt a célt szolgálta, hogy olyan üzemi szervezet jöjjön létre, amely alkalmas lehet a társasági formára való áttérésre.

Lyukóbánya a vállalati felszámolási folyamatban kezdetektől fogva ún. perspektivikus bányaként szere­pelt, mint olyan termelőegység, amely - figyelembe véve műszaki, munkaerő-ellátottsági, infrastrukturális adott­ságait - gazdaságos működésre alkalmas, vagy alkal­massá tehető, majd átszervezhető önálló gazdasági tár­sasággá.

Nehéz évek következtek mind az üzem, mind a vál­lalat életében. A vállalati felszámolási folyamatban a működési költségek csökkentésének kényszerű esz­közeként megjelent a folyamatos létszámcsökkentés, a legveszteségesebb üzemegységek megszüntetése, a szervezeti átalakítások, a szolgáltató egységek kiszervezése, a beruházások és eszközpótlások visszafogása stb. Az energiapiaci, energiapolitikai változások, bi­zonytalanságok Lyukóbánya életére is jelentősen kiha­tottak. 1992-ben a termelésben visszaesés következett be, megszakadt a 14 év óta folyamatos 1000 kt-át meghaladó éves termelési sorozat, a gazdálkodás vesz­teséges lett.

A vállalati felszámolási folyamat jelentős részét ké­pezte az ún. „működőképes" és a „nem működőképes" vagyon felmérése, szétválasztása, a továbbhasznosítási lehetőségek feltárása. 1993-ban ennek jegyében osztot­ták meg Lyukóbánya bányatelkét olyan szempont alapján, hogy a művelés alatt álló, illetve a még művelésbe vonható területek külön bányatelekbe kerül­tek „Miskolc I. (Lyukóbánya) - szén" védőnévvel, 29,6 km² területtel. A már leművelt, vagy művelésre nem tervezett területek másik bányatelekbe kerültek „Miskolc n. (Borsodi Szénbányák) - szén" védőnévvel, 18,7 km² területtel. Ezt jogilag is leválasztották Lyukóbányáról, e bányatelek bányászati jogát a köte­lezettségekkel együtt a Borsodi Szénbányák FA.-ra ru­házták át.

A borsodi szénbányászat visszafejlesztéséről intéz­kedő 2014/1993. számú kormányhatározat szerint a Borsodi Szénbányák FA legnagyobb üzemét, Lyukóbányát integrálták a Tiszai Erőmű Rt.-vel.

Az integrációtól a privatizációig

1993. december 1-jével létrejött Berente központtal a Borsodi Energetikai Kft, amelybe a Tiszai Erőmű Rt. a Borsodi Hőerőművet, a Borsodi Szénbányák FA. Lyukóbányát, a berentei Központi Szénosztályozó­művet (pontosabban ezek „működőképesnek" ítélt va­gyonát) és a befejezetlen beruházásként nyilvántartott Dubicsány bányát apportálta. Az új kft. a Tiszai Erőmű Rt. tulajdona lett, a szénbányászati vagyonért kapott részvényeket a SZESZEK kapta meg, elsősorban a hitelezői követelések kielégítésére.

A Társasági Szerződés aláírása mellett aláírták a tár­saság Kollektív Szerződését, valamint megkötötték a Tiszai Erőmű Rt. és a Borsodi Energetikai Kft. alap­szerződését is. Meghatározták a társaság első ügyvezetőit (1-1 fővel képviseltette magát az erőmű, a bánya és az előkészítőmű), az ügyvezető igazgatót a Borsodi Hőerőmű adta, ő lett a munkáltatói jogok gyakorlója is.

A kft. munkaügyi jogutódlással, jogfolytonossággal vette át a dolgozókat az alapítóktól. Ez Lyukóbányán 2056, a Borsodi Hőerőműben 845, a Szénelőkészítő­műben 485 fő átvételét jelentette, további 28 fő új mun­kaszerződéssel került a kft-hez.

A kft-n belül a bányaigazgató hatáskörébe került a megnyitásra tervezett Dubicsány bánya és a Központi Bányamentő Állomás, melynek feladatai nemcsak Lyukóbányára, hanem a borsodi szénmedencében még mű­ködő, illetve bezárás alatt álló bányákra is kiterjedtek.

Lyukóbánya működésének fő jellemzői ebben az időben lényegében ugyanazok maradtak, mint a koráb­bi 10-15 évben: 3 komplexen gépesített, 100-120 m homlokszélességű frontfejtésből jött a termelés, 5-7 gépesített elővájás fejtés előkészítő, feltáró tevékeny­sége mellett, a korábban ismertetett szállítási, kiszol­gálási, infrastrukturális környezettel. A termelt szén túl­nyomórészt kötélpálya szállítással került a berentei osztályozóra, és onnan erőműi felhasználásra. A korábbi pár év jelentős pénzügyi nehézségei következtében a termelő és szállítási rendszerek műszaki állapota jelen­tősen leromlott, a vágathajtás is kényszerűen megtor­pant, romlott a fejtés és az előkészítés egyensúlya. Az integrációtól várt kedvezőbb üzemelési lehetőségekben reménykedve, a távlati tervek ebben az időben még vál­tozatlanul tartani kívánták azt a termelési szintet - évi 900-1000 kt - mellyel a bánya a leghatékonyabban üze­meltethető, és legmegfelelőbb a kapcsolódó technoló­giai egységek kihasználtsága.

Sajnos az integrációs időszak közel három évében nem sikerült az 1992. év visszaesett termelési szintjéről lényegesen elmozdulni az optimális szint felé. Az üzem gazdasági eredményei - a magas állandó költségek mi­att is - a termelés csökkenésével arányosan csökkentek, az 1992-ben kezdődött veszteséges gazdálkodás foly­tatódott. Az árbevétel jelentős hányadát a termelés fo­lyamatosságát biztosító eszközök beszerzésére, fel­újítására és üzemeltetésére kellett fordítani, és tovább romlott az előkészítettség is.

A feltárás alatt álló Dubicsány bányában ekkor csupán víztelenítési, szellőztetési és állagmegóvási tevékenység folyt, abban a reményben, hogy sikerül a beruházás folytatásának anyagi feltételeit megterem­teni, és a bányát a korábbi távlati terveknek megfele­lően a Lyukóbánya kimerülése utáni időszakra ter­melésre kész állapotra fejleszteni. Az elkezdett beru­házás folytatása újból és újból meglódulni látszott, de a kilátások kérészéletűnek bizonyultak, viszont az állag­megóvás egyre többe került.

A veszteséges gazdálkodás, a felhalmozódott ka­mattartozások miatt 1996-ra a Borsodi Energetikai Kft-t gazdasági csőd fenyegette.

A privatizációtól a bányabezárásig

Az energiaipar 1996-ban végrehajtott részleges magánosítása során a Tiszai Erőmű Rt. részvényeinek 80,81 %-át az amerikai tulajdonosokból álló AES Corporation vásárolta meg. így a Borsodi Energetikai Kft. (azon belül Lyukóbánya és Dubicsány bánya) fő tulajdonosa az AES lett.

Az AES akkor egy 14 éve működő, gyorsan fejlődő, a világ számos pontján jelen lévő vállalkozást testesített meg, melynek fő üzleti célja a környezetkímélő, bizton­ságos és megbízható villamosenergia termelés volt. Bányával addig nem rendelkezett, most is „kényszer­kapcsolatban" kapta az erőműhöz.

Az AES terveiben szerepelt mind a meglévő Borsodi Hőerőmű korszerűsítése, felújítása, mind egy új, környezetbarát, jobb hatásfokú, 150 MW nagyságú erőmű építése, melyek tüzelőanyag-ellátását zömében a borsodi (hazai) szénbányászatra alapozta. A közös szer­vezetben üzemelő erőmű és a bánya működtetéséhez a társaság biztosítottnak látta a szakember-kapacitást, s ez - a tulajdonos tapasztalatával, tőkeerejével kiegé­szülve - megfelelő háttérnek ígérkezett a tervezett fej­lesztésekhez. A kitűzött fejlesztéseken belül Lyukó­bánya alapbányaként újból esélyes volt - meglévő szén­vagyonára alapozva - az 1000 kt/év termelési kapacitás elérésére, több éves gazdaságos működtetést fel­tételezve. Szénvagyonának kimerülését követően pedig a dubicsányi szénvagyon nyújtott reményt a bányászati kultúra áttelepítésére is.

Amikor az AES megvásárolta a Tiszai Erőmű Rt.-t, a dolgozói létszámot túl soknak ítélte. A racionalizá­láshoz nem a létszám kényszerű leépítését választotta, hanem meghirdette az ún. „önkéntes távozási és újra­kezdésre ösztönző csomagot". A program keretében a dolgozók választhattak: maradnak, vagy a beosztástól és szolgálati időtől függő pénzbeli támogatással, „csomag­gal" önként távoznak. Lyukóbányán mintegy 900-an választották az eltávozást, így a „csomag" utáni létszám 1256 főre csökkent.

A bánya 1997. évi üzleti tervében 980 kt szén kiter­melését irányozta elő. A tervezett árbevétel mellett az üzemelési és beruházási költségterv alapján a cél a „0" üzemi eredmény (nyereség) elérése volt. Ez - tekintet­be véve a megelőző 5 év veszteségeit, valamint a létszám jelentős csökkenését - figyelemre méltó, merész célki­tűzés volt. Bár a termelés nem sokkal maradt el a céltól, a gazdasági célkitűzés - a költségek jelentős csökken­tése ellenére - sajnos nem teljesült.

Az AES sajátos, addig szokatlan, új munkakultúrát hozott, illetve várt el. Meghirdetett alapelvein (tisz­tesség, szociális felelősség, korrektség, jókedv) kívül szinte mindenek felett állóan követelte meg a biztonsá­gos munkavégzést, az ezzel kapcsolatos szemléletmód állandó javítását. Az üzem baleseti mutatói ennek ered­ményeként szinte hihetetlen mértékben javultak. 1998 nyarán egy halálos bányabeli baleset elemzése kapcsán az AES különböző munkacsoportok létrehozásával újabb jelentős szervezeti, és főleg személyi változásokat készített elő. Gyakorlatilag a teljes addigi bányavezetést és a hozzájuk közvetlenül kapcsolódó szakemberek jó részét máról holnapra menesztette, nagy döbbenetet váltva ki a korábban ilyenhez nem szokott dolgozói kör­ből. Új szervezeti felépítést hozott létre, új vezetőkkel. Az új vezetés számára megfogalmazott elvárás az volt, hogy a legbiztonságosabban, a lehető legolcsóbban kerüljön a felszínre a piaci igényeknek megfelelő szén­mennyiség, a cég említett alapelveinek hatékony betartásával.

1999-től 3 éven át a bánya termelésében visszatért a „milliomos" szintre, a szénértékesítés iránya pedig 1998-tól kibővült az AES Tiszapalkonyai Hőerőművel. A termelés 96 %-át az erőművek használták fel, a lakossági értékesítés minimálisra szűkült, időszakosan meg is szűnt. A pénzügyi gazdálkodásban viszont min­den erőfeszítés ellenére - az akkor adott piaci, cégpoliti­kai közegben - nem sikerült az elvárásoknak kielégí­tően megfelelni.

E három év alatt több, a bánya élettartamát, gaz­dálkodását, távolabbi lehetőségeit behatároló esemény történt:

•  Annak ellenére, hogy az AES 1998 végén a létesí­tendő új erőmű finanszírozására három bank részvételével konzorciumot hozott létre, és 20 évre szóló tüzelőanyag átvételi szerződést írt alá (többek között Lyukóbányával), 1999 februárjában világossá vált, hogy a Borsodi Hőerőmű kiváltására tervezett új, környezetbarát széntüzelésű erőmű terve, az ún. Borsod CFB projekt (165 MW-os, cirko-fluid ágyas, széntüzelésű erőmű formájában) nem nyert az erőműépítésre kiírt pályázaton, a Magyar Villamos Művek a kapacitáslekötési és energiavásárlási megállapodást nem hagyta jóvá. Az erőműépítés való­jában a hazai villamosenergia-igény akkori csökkenő irányú előrejelzése miatt hiúsult meg. A két régi erőmű (Borsod és Tiszapalkonya) működési engedé­lye (villamosenergia-átvételi szerződése) ugyanakkor 2000-ig, illetve 2001-ig szólt.

•  Megindult a két hőerőmű élettartam-hosszabbítá­sáért a „harc" annak érdekében, hogy legalább 2003. végéig lehetőség legyen működésükre, amely Lyukóbányának is biztos piaci lehetőséget biztosít a korábbi termelési szinten. (Ez, a több ezer munkahe­lyet érintő lehetőség végül valósággá vált.)

•  Dubicsányban 1998-ra az állagmegóvás költségei meghaladták az évi 50 M Ft-ot, ugyanakkor Lyu­kóbányán a gazdálkodás szigorú, feszített költség­csökkentést követelt meg. így a bánya termelésbe állítására megszűnt a remény, az eladás vagy bezárás mellett kellett dönteni. Az értékesítési kísérletek eredménytelenek maradtak, így - a bezárás hatósági engedélyezési folyamatát követően - a föld alatti bá­nyatérségek felszámolása, lezárása 2000. március-ok­tóber között megtörtént. A környezetvédelmi szem­pontból jogilag rendezett külszíni terület Sajógalgóc önkormányzatának lett átadva azzal, hogy az AES-t a jövőben semmiféle kötelezettség nem terheli. Lyukon 2002-ben a szénigény csökkenése miatt kényszerűen csökkenteni kellett a termelést, csak két frontfejtés üzemeltetésével 500-600 kt-t termelt a bánya 2002-ben és 2003-ban. A vágathajtást is vissza kellett fogni arra a minimális szintre, amely még esélyt adott a szénigény esetleges pozitív változásának biztosítására. A lakossági és főleg az erőműi szénigények további csökkenése miatt (az erőművek fokozatosan a meg­újuló, környezetbarát, bio-tüzelőanyag felhasználásra tértek át) 2003. év végére már csak egy fejtés üzemelt, a vágathajtási tevékenység is csupán ennek gyors, kon­centrált előkészítését, egyben a bánya életében az utol­só méterek kihajtását jelentette. Közben a már nem ter­melő bányarészben elkezdődött a bányatérségek rész­leges bezárása.

A bányabezárás folyamata az utolsó csille szénig és utána

Lyukóbánya bezárása a szénpiac beszűkülésével gazdasági és környezetvédelmi okokból vált szüksé­gessé. 2005. január 1-től a kéntelenítő nélkül működő szénerőművek a szigorú nemzetközi környezetvédelmi előírások miatt nem használhatják fel a lyukói és hozzá hasonló, viszonylag magas kéntartalmú szeneket. A Kormány sem támogatta a bánya tovább működését, így - mérlegelve a gazdasági környezet 2003. évi alaku­lását - az AES úgy döntött, hogy a bányászati jog át­vételét és a hozzá tartozó kötelezettségek átvállalását megpályáztatja. Ennek eredményeként a bányászati és bányabezárási tapasztalatokkal is rendelkező, magyar tulajdonosokból álló Lyukószén Bányászati Befektetési Kft.-vel indultak meg a tárgyalások 2003 decem­berében. 2004. január 5-től a kft. bérüzemeltetési szer­ződéssel működtette a bányát. Május végére létrejött az egyezség az AES-sel, és megszületett a határozat a bányászati jog átruházására. Ettől kezdve a Lyukószén Kft., mint tulajdonos üzemelteti Lyukóbányát, a bánya­hatóság által jóváhagyott 2004. évi kitermelésre és a bánya bezárására vonatkozó Műszaki Üzemi Terv alapján.

Az AES Borsodi Energetikai Kft. 2003. 12. 31-gyel felmondott valamennyi - Lyukóbányán, a berentei Szénosztályozón, valamint a Kötélpályánál alkalmazott - dolgozójának (kb. 700 főnek), a Kollektív Szerződés­ben meghatározott törvényes felmondással és végkielé­gítés kifizetésével. A Lyukószén Kft. a terveihez szük­séges létszámot (kb. 250 főt) újból alkalmazásba vette.

A kft. folytatta a széntermelést az utolsó 135 m hom­lokszélességű, még 550 m kifutással rendelkező, 12 MJ/kg átlagos fűtőértékű, 2,2-2,4 m telepvastagságú, komplexen gépesített frontfejtésben 2004. szeptember végéig. A fejtési termelés nagyobb részének átvételére ez időpontig a Borsodi Hőerőművel még sikerült szer­ződést kötnie, de a teljes termelés értékesítése végett a korábbi években elhanyagolt lakossági piacot is újból fel kellett lendíteni. Ekkor a termelvény - gazdaságossági okokból - már kötélpálya-szállítás nélkül, gépkocsiszál­lítással jutott át az erőműbe, a kötélpályát bontásra eladták. A széntermelés 2004-ben 250 kt kihozatalával a terveknek megfelelően, október elején befejeződött, miközben már azzal párhuzamosan, illetve annak befe­jeztével folyamatosan végezték a bányából a környe­zetvédelmi és gazdasági okokból kiszállítandó esz­közök, anyagok felszínre hozatalát, a hasznosítható anyagok, gépek stb. értékesítését. 2004. december köze­pére kikerült a bányából valamennyi, a bányabezárási tervben megjelölt környezetvédelmi szempontból kisze­relendő gép, illetve berendezés, kitermelték a föld alat­ti térségekből a környezetvédelmi határértéket meg­haladó, olajjal szennyezett kőzet- és betonmennyiséget. A külszíni nagyobb munkák közül elkészült a lyukóvölgyi légakna aknatornyának és betonlábainak elbontása, a légakna betömedékelése, a vízkészletvédelmi megfi­gyelő kutak lemélyítése. A meddőhányó fizikai tájren­dezése 80 %-ban megtörtént.

Napjainkban a kasos és szkip aknák betöme­dékelése, a széntermeléshez közvetlenül kapcsolódott épületek (helyi osztályozó, kötélpálya feladóállomás, aknatorony épület stb.) elbontása, a meddőhányó bioló­giai tájrendezése, azaz a végleges külszíni rekultiváció munkái folynak.

A bányászati kultúra emlékei

Eddigiekben zömében csak a bánya műszaki-gaz­dasági történetéről esett szó, de a bányászat ennél töb­bet jelent. Jelent egyfajta életmódot, jellegzetes te­lepüléseket, társadalmi és sportéletet, hagyományokat stb., de jelenti a dolgozók összetartási, összetartozási mozgalmait is.

Lyukóbánya munkaerő ellátása két fő területről adódott: részint az anyaváros Miskolcról, és ezen belül is a több mint egy évszázad óta hagyományos bányász városrésszé alakult Pereces­ről, részint a bányától északra elhelyezkedő falvakból (Parasznya, Varbó, Radostyán, Kondó), sőt újabban Sajó­szentpéter, Kazincbarcika irá­nyából is.

A szakmunkásgárda ki-nevelésében, a szakmunkaerő szervezett utánpótlásában - a felnőtt vájároktatást is ide­értve - jelentős szerepe volt a perecesi Ipari Szakmun­kásképző Intézetnek. Az itt végzettek nagy többsége

lyukóbányai dolgozó lett. Lyukóbánya helyet adott - a bányában a Tanbánya önálló bányamező részben, a külszínen külön tanműhellyel - a gyakorlati képzésnek is. A Miskolci Egyetem végzett mérnökei is szívesen választották a bányát munkahelyükül.

A bánya saját klubkönyvtárral, fúvós zenekarral, sporttelepekkel (perecesi teke- és lőtérpálya, lyukói kézilabda- és teniszpálya), üdülőkkel rendelkezett.

A bánya bezárásával ezek jórészt megszűnnek, de a volt bányászok még évtizedekig ápolják a hagyomá­nyokat, a bányászat emlékei gondos ápolással fenn­maradhatnak. Lyukóbányán kopjafa, Perecesen szob­rok őrzik a munkavégzés során meghalt bányászok emlékét. A volt lyukói klubkönyvtár és a bányászze­nekar Perecesen társadalmi szervezet formájában küsz­ködik a fennmaradásért.

Egy idő múlva már csak a történeti könyvek és a múzeumok őrzik majd az emlékeket. Ennek sorában Lillafüred közelében, Újmassán, az Őskohó ipari mű­emlékkel szemben, a Kohászati Múzeum szabadtéri területén 2004 októberétől kis bányászati emlékpark keretében néhány olyan bányászati eszközt, gépi beren­dezést lehet megtekinteni, amelyek a föld alatti munka hangulatát és körülményeit érzékeltetik a laikus közön­ség számára is.

A megszűnő iparág emlékeinek összegyűjtésére, megőrzésére, egyes létesítményeinek hasznosítására mozgalom indult, amelyet - a szakma volt vezetőin, a Miskolci Egyetem képviselőin és számos elkötelezett szakemberen kívül - a megyei közgyűlés elnöke, ország­gyűlési képviselők is támogatásukról biztosítanak. Első kedvező jelnek tekinthető a perecesi légakna (Új-akna) környezete műemléki védelem alá vonásának kilátásba helyezése, mely egy borsodi bányászati múzeum ki­alakíthatóságát alapozná meg.

Búcsú

Lyukóbánya - a borsodi szénmedence legnagyobb termelésű aknájaként - 66 éve alatt 38 millió tonna sze­net termelt ki. Az éves termelés mennyiségét tekintve az ország föld alatti szénbányái között hosszú ideig az első helyen állt. Bezárásával a bányatelken belül mintegy 15 millió tonna kitermelhető szén a föld alatt maradt. Szomorúan kellett tudomásul venni a tényt, hogy a bányát a gazdasági-társadalmi változások szénvagyoná­nak kimerülése előtt bezárásra ítélték. Most a több évtized alatt kialakult bányászati kultúra helyének és tartósan megőrizhető létesítményeinek más célú hasznosításán kell fáradoznunk. A lyukóbányai szén­bányászat küzdelmes, de eredményekben is gazdag em­léke szívünkben él tovább! Sikereit, gondjait és tanulsá­gait a már olvasható és a még valószínűleg bővülő szak­irodalomnak kell közkinccsé tennie a borsodi szén­bányászat iránt érdeklődők számára.